virág vagy, mégsem hiszed el
a hajnal szaga mindig emlékeztet, hogy
én magam vagyok a magány
összegyűjtött levelekből mesélünk el egy életet
hamis diadal
nézz belém, olts ki
takard el a napot, válaszd el a sötétséget
ott lapulok tenyeredben
az indákkal fonjuk át életünket
tünékeny tünemény
koszorút fonunk hajunkba
gyermekek vagyunk
a felnőttek
fakó árnyak
egy üvegen át csodállak
elhaltégitest
szeretni és szeretve lenni, csak veszélyt hordozhat
a sebeket rajzolom fel előre a bőrömre
hasadástalan
vannak, akik ha belém néznek a fájdalmat látják
a csupasz, üres, hideg fájdalmat
de mindenki csak azt tudja bennem
meglátni, ami a saját lelke mélyén van
kiköpött másod
eladtam mindent. elvittek mindent. üres a bőröm. lelkem repedezett. szántások karjaimon. a vértől nem látszik a szemem. veszni hagyjuk magunkat, pedig még nem lenne késő megálljt parancsolni. még nem lenne késő újra ragyogni, a napból töltekezni.
te kit látsz a tükörben?
soha nem is élünk
azt hisszük, könnyedén
megy, működik
a könnyek befelé folynak
a szavak elapadnak
árva holló tollak
fényt keresünk
mégis valahol elakadunk
inkább beletemetjük
magunkat az éjszakába
tetszhalott
foglya vagy az életnek
foglya vagy magadnak
az üledéktől nem látod a káoszt
kicsavar, kitakar
vigyen messze engem is a vihar
–
generációnk sérült termékei vagyunk. kopoltyúkat terveztek
számunkra tüdő helyett. a szív helyén csökevény. civilizációs
hordalék. még én sem vagyok képes arra, hogy megmentsek
magunkból valamit.